1. Örök hódolód: James Potter Az augusztusi nap verőfényesen sütött be az ablakon, megvilágítva így a szobámat. Kinyitottam a szemem, de nem maradt úgy sokáig, mert a nap tényleg nagyon világított. Igazából nem is a napsütésre, hanem a madarak csiripelésére keltem fel. Kényelmesen nyújtóztam még egy utolsót az ágyamban, majd, mint, akit ágyúból lőttek volna ki, felkeltem. Ránéztem az éjjeliszekrényemen álló órára. Az fél kilencet mutatott. Belebújtam nyuszis mamuszomba, és kicsoszogtam a fürdőbe. Az első dolgom az volt, hogy kimossam szememből az álmokat, hiszen ki akar egy ilyen szép napon még aludni? Megtöröltem az arcomat, és belenéztem a tükörbe. Onnan egy tizenhét év forma, vörös hajú és szikrázóan zöld szemű lány nézett vissza. A családban egyedül én voltam vörös hajú. Az arcomon elszórtan voltak csak szeplőim, de nekem ez nem számított. Utáltam a szeplőimet. Ha lehetőségem lett volna rá, eltüntettem volna őket, de sajnos ezt nem lehetett. Visszamentem a szobámba és felöltöztem. Egy ujjatlan barna felsőt vettem fel és egy fehér rövidnadrágot. Odasétáltam a tükrömhöz és megfésülködtem. Hajamat a fejem tetején egy copfba fogtam össze, de az még így is a hátam közepéig ért. Ezek után lementem a konyhába. Út közben benéztem még a nappaliba is, de ott nem volt senki. Tehát még mindenki alszik, gondoltam. A konyhában készítettem magamnak egy bögre teát és két vajas pirítóst. Kiléptem a teraszra és abban a pillanatban, hogy becsuktam magam mögött az ajtót, orromat megcsapta a nyárfák lágy, nyári illata. Leléptem a teraszról és ekkor valaki nekem jött, de olyan erővel, hogy hátraestem. Éreztem, hogy arcom nedvességben úszik. Felnéztem és Domino volt az, a kutyám. Jaj, Domino gyönyörű dalmata volt. Épphogy elment és én felálltam, már ott állt előttem a kék kislabdájával. Kivettem a szájából és elkezdtünk játszani. Nem tudom, hogy mennyi ideig dobáltam neki a labdát, de csak úgy zökkentem ki a játékból, hogy valaki a nevemet mondta: - Szervusz Lily! - szólalt meg egy nő. Odanéztem és anya állt a teraszajtóban. Szőke haja finoman omlott a vállára, kék szeme csak úgy világított. Kék rövidujjút vett fel és hozzá térdig érő fehér szoknyát. Arra gondoltam, hogy tökéletes választás, mert így látszanak igazán tengerkék szemei. A derekára egy főzőköpeny volt kötve. Még ennyi idősen, két gyerek után is nagyon csinos volt. - Jó reggelt anya! – köszöntem neki. - Reggelt? – ismételte mosolyogva – de hiszen készen van az ebéd. - Csakugyan? – kérdeztem meglepetten. Észre sem vettem, hogy így szalad az idő. Még egyszer eldobtam a labdát Dominonak, majd én is bementem a lakásba. És valóban: rögtön megéreztem a sült hús finom illatát. Ekkor lépett be a konyhába apa is, mosolyogva, egy újsággal a kezében. Fekete haja és smaragdzöld szemei voltak, pont, mint nekem. Egy kis pocakja is volt neki, de szerintem az ő korában ez már teljesen elfogadott volt. Adott egy puszit a homlokomra, majd továbblépett anyához. Megölelték és megcsókolták egymást. Arra gondoltam, hogy milyen szép az, hogy még ennyi év után is ugyanúgy szeretik egymást, mint az elején. Én csak álmodni mertem egy ilyen jó házasságról. - Petúnia is mindjárt jön, most szóltam neki. – mondta apa. Ahogy apa kimondta ezeket a szavakat az álmos Petúnia lépett be a konyhába, pizsamában és hálóköntösben. Álmosan lépkedett és közben szemeit dörzsölgette. Petúniának pont olyan fekete haja volt, mint apának, szemei, pedig, mint nagymamának. Petúniában igazából csak a szemei voltak szépek. Gyönyörű csokoládébarna, mandulavágású szemei. - Minek keltettek fel ilyen korán? – kérdezte szemrehányóan. - De hiszen drágám, készen van az ebéd. – válaszolt anya. Petúnia ekkor egy pillanatra abbahagyta a szemdörzsölést, majd rácsodálkozott a világra. Amint ő is megbizonyosodott róla, hogy az ebéd tényleg készen van, ledobta magát a hozzá legközelebb eső székre, majd kezébe támasztotta fejét. - Lily, segítesz teríteni? – kérdezte apa. - Persze. Miután minden tányér, kanál, kés és villa a helyén volt, anya tálalta az ebédet, és hozzá fogtunk enni. Ebéd után apával leszedtük az asztalt, majd bementünk a nappaliba. Petúnia egyenesen felment a szobájába. Ő mindig is ilyen volt. Soha nem ült le velünk együtt tévézni, vagy beszélgetni, de még a vasárnapi pókerpartiba sem szállt be. Anya kint maradt a konyhában pakolni egy kicsit, majd ő is csatlakozott hozzánk, a nappaliba. Ekkor a nyitott ablakon hirtelen berepült egy nagy macskabagoly. Olyan váratlanul ért, minket, hogy apa rögtön eldobta az újságot, anyával pedig felsikoltottunk. Miután felfogtam, hogy mi is történt, gyorsan a bagolyhoz siettem és leoldoztam a lábáról a leveleket. Megfordítottam mindkettőt. Az én nevem állt rajta: Lily Evans. Izgalomtól remegő kézzel feltéptem a viaszpecsétet, amely egy hatalmas és díszes „R” betűt ábrázolt. - Azt hittem már soha nem jön meg. – motyogtam az orrom alatt. A levélben a szokásos volt: közölték velem, hogy a tanév szeptember 1-jén kezdődik, a vonat a King’s Cross pályaudvarról, a kilenc és háromnegyedik vágányról indul, délelőtt tizenegykor. Illetve még leírták, hogy hány új tanszert és tankönyvet kell beszereznünk. Szerencsére nem volt sok új dologra szükségem. A másik boríték már sokkal nagyobb meglepetéssel szolgált: Mélyen tisztelt Miss. Evans! Örömmel értesítjük, hogy az iskolai tanári kar úgy döntött, hogy Ön az egyik legalkalmasabb az Iskolaelső címre, tehát megkapja azt. A boríték tartalmazza az Iskolaelső jelvényt és egy listát a kiváltságairól. Minerva McGalagony A Griffendél házvezető tanára Azt sem tudtam, hova legyek örömömben. Fejjel lefelé tartottam a borítékot, amelyből tényleg kiesett egy vörösen izzó jelvény. A jelvényen egy hatalmas egyes volt, egy oroszlán előtt, félig eltakarva azt. Megmutattam anyáéknak, akik nem tudták, hogy miről van szó, de amint elmagyaráztam nekik, nagyon büszkék lettek rám. Hirtelen egy gondolat suhant át az agyamon. Hányadika van? Gyorsan odaszaladtam a falinaptárhoz. Augusztus 30. - Te jó ég! – kiáltottam fel idegesen. - Mi történt? – kérdezte anya aggódva. – valami baj van? - Nem nincs. Mármint dehogyisnem! Ó, jaj, mekkora baj van! - De mi az kicsim? – hallottam, hogy most már egy kissé türelmetlenül cseng a hangja. - A tanév szeptember elsején kezdődik, új tanszereket és két új könyvet kell vennem, és már harmincadika van! Holnapután suli! – hadartam a szüleimnek kétségbeesve. - Nyugi kicsim. – mondta anya. – majd holnap elmegyünk arra a Pablosz utcára vagy mire… - Abszol út. – szakítottam félbe anyát. - Jaj, bocsánat… - motyogta zavartan – tehát elmegyünk az Abszol útra, és mindent megveszünk. - Rendben. – mondtam, de még így sem nyugodtam meg teljesen. A nap hátralevő részében nevetgéltünk és jókat beszélgettünk. Csöngettek. Én nyitottam ajtót. - Szia! – köszöntem Johnnak, Petúnia éppen aktuális fiújának. 15 éves volt, de havonta más fiúval járt. Nem értettem, mit eszik rajta a húgom. Zsíros, szőke haja volt, kancsal, barna szemei és elálló, nagy fülei. Egyedül a mosolya volt tökéletes. Talán csak azért, mert az apja volt a város legjobban kereső fogorvosa. Lehet, hogy Petúnia is ezt szereti benne… - Szervusz rókácska! – mondta egy gúnyos vigyor közepette. A rókácska szóra a fejem búbjáig elvörösödtem a haragtól. – Petúnia hol van? - Fent van a szobájában, mindjárt készen van. Az ajtóban megvárhatod. – válaszoltam neki nyugalmat erőltetve a hangomra és még egy mosolyra is futotta. Egy darabig álltunk némán, egymással szemben, és egyszer csak éreztem, hogy olyan fog történni, amit Johnnak nem szabad látnia. Hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam a karját, és elkezdtem a lépcső irányába tolni. - Tudod mit, John? Menj fel hozzá nyugodtan úgy még nagyobb lesz a meglepetés. Petúnia biztosan örülni fog neked. – hadartam a fiúnak. A lármára kijött a szobájából a félig kész Petúnia. Már éppen elkezdett volna kiabálni, mikor meglátta Johnt. Negédesen rámosolygott, majd megcsókolták egymást. Azt hittem, hogy rámjön az öklendezés, de mégsem. A hátam mögött hallottam, hogy John mond valamit Petúniának: - Pet, én mindig is sejtettem, hogy a nővéred nem normális, de most már nem csak hiszem, hanem tudom is. Petúnia kinyögött magából egy erőltetett kacajt, majd eltűntek a húgom szobájában. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, megtörtént az, amit nem kellett, hogy John meglásson és már nem is fogja. Egy másik bagoly repült be a nappaliba. Ismerős volt nekem, de nem tudtam hogy honnan. Valószínűleg ő is megismert engem, mert rögtön a vállamra szállt. Kinyújtotta a lábát, én pedig megszabadítottam terhétől, ami egy képeslap volt. A bagoly kirepült a szobából, és elolvastam a lapot. Arcom minden egyes mondatnál sötétebb lett. Drága Evans! Ne haragudj rám, hogy csak most írok, de teljesen kiment a fejemből, hogy egy hete lettél tizenhét éves. Így is Remus barátom emlékeztetett rá. Nagyon sok boldog születésnapot kívánok így utólag is. Azért is írtam, mert féltem, hogy meghalsz afeletti bánatodban, hogy talán megfeledkeztem rólad, de örömmel tudatom veled, hogy cseppet sem. Holnapután találkozunk, amit már alig várok. Örök hódolód: James Potter Lerogytam a kanapéra, és átadtam a levelet apának, aki nem, hogy fel háborodott volna rajta, hanem egy kedves mosollyal nyugtázta a levelet. Anya is elolvasta és ő is csak mosolygott rajta. Kétségbeesve rohantam fel a szobámba. Ez nem lehet igaz! Már nem csak a barátaim, de most már a szüleim is ennek a Potternek a pártját fogják?! Hova fajul így ez a világ? Azt hittem, hogy végre lesz egy Potter-mentes nyaram, de úgy látszik, a remény már nem elég. Mondjuk ez még mindig jobb ahhoz képest, amit tavaly nyáron művelt. Mikor a barátnőmnél Any – nél nyaraltam. Éppen a városban sétáltunk, mikor valaki berántott egy fa mögé. Sikítani nem tudtam, mert befogták a számat. Mikor megláttam, hogy ki az már nem a félelemtől, hanem az idegtől akartam sikítani. James Potter állt velem szemtől szemben. - Na mi az, Evans? Nem is örülsz nekem? – kérdezte mosolyogva. - Még hogy örülni?! Meghibbantál? A legszívesebben darabokra átkoználak, de mázlid van. - Miért? – kérdezte csillogó szemekkel. – tán nem akarod bántani ezt a gyönyörű arcot? - Ááá! Nem! Hanem egy: mert egy mugli városban vagyunk és kettő: mert még nem vagyok tizenhét. Ekkor mosolyogva közelebb húzott magához és majdnem megcsókolt, amikor elővettem a pálcámat, majd odavetettem neki: - Tudod mit, Potter? – sziszegtem. – teszek én a mugli városra, meg arra, hogy nem vagyok nagykorú, ha nem engedsz el most rögtön, kinyírlak. - Imádom, amikor dühös vagy. – válaszolt szemtelenül, majd egy puszit nyomott a homlokomra és dehopponált. Tehát, a mostani egész jól sikerült. Egyszer sem láttam őt, egyszer sem jutott eszembe, csak ezt az egy levelet küldte. Most, hogy így belegondolok, egy kicsit talán furcsa is, hogy nem zaklatott. De annál jobb nekem, legalább remélhetőleg leszáll rólam. Ezekkel a gondolatokkal mentem el fürdeni, majd vacsorázni. A tévében még megnéztem a híradót, elköszöntem a szüleimtől – Petúnia még nem volt itthon –, majd elmentem aludni. Sokáig csak forgolódtam az ágyamban, és a másnapi indulásra gondoltam. Aztán eszembe jutott Potter levele, amitől csak ideges lettem. Dühösen belenyomtam az öklöm a párnámba, majd nem tudom mikor, elnyomott az álom.